Csühögővel csöszörögtünk a Zselciben
Az elmúlt időszakban kétszer mosta el az eső Túraklubunk kirándulásait, most dacolva az írásbeli érettségi vizsgák kötelezettségeivel, végre az időjárás kedvező alakulásával a Zselic eddig nem látogatott területét céloztuk meg. Jó alkalom volt összekötni a kellemeset a hasznossal, hiszen május 9-én ünnepi járat indult Almamellékről Sasrétre, a Zselici Csühögővel. Lehet, hogy a szíves Olvasónak némi magyarázattal tartozunk a tájszavakat illetően: nos a csühögő más vidéken pámvádli (helyenként ugyanerre a sínen futó járgányra a pánvádli szót használják) tulajdonképpen egy kisvasút. A Zselici Csühögő az egyik legérdekesebb magyar kisvasút, több okból is. A legnagyobb különlegessége, hogy mindössze 600 mm nyomtávú. Ez nagyon keskenynek számít: Magyarországon az erdei vasutak többsége 760 mm-es, így az almamelléki az ország egyik legkeskenyebb nyomtávú, menetrend szerint közlekedő személyszállító kisvasútja. S ilyen nyomvonalon előbb ló húzta a kocsikat, majd gyorsan mozdony váltotta az állati erőt. Ám a sebesség okán a kisvasút haladására a „csöszörgés” dél- dunántúli tájszó talán a legtalálóbb kifejezés. A másik érdekesség, hogy a sínfutó szerelvény már a kezdetektől nemcsak faanyagot vitt, hanem embereket is. Az 1901-ben épült vonalat eredetileg a Biedermann-birtok erdőgazdasága számára hozták létre, de a környékbeliek is használták: például a sasréti iskolába járó gyerekek is ezzel utaztak. Ez nem volt minden erdei vasútnál szokásos.
Varga Máté túravezetőnk ismét bőséges információval rendelkezett a Biedermann családról is, mely a múlt század elején egyedülálló társadalmi felelősségvállalással fejlesztette az infrastruktúrát, jócskán megkönnyítve a környéken élők mindennapjait. A gazdag földbirtokos család leszármazottjai még élnek, Svájcban élő családtagjukkal készül egy hiánypótló művelődéstörténeti könyv melyet Simonné Pallos Piroska a MATE Rippl Rónai Művészeti Kar nyugalmazott docense, művelődéstörténésze ír (akikkel nagy örömünkre találkoztunk is a kisvasút 125. évfordulójára rendezett majálison). Az 1901-ben induló keskeny síneken futó apró szerelvény története elég régi és kanyargós; a mai napig hangulata miatt is különleges, hiszen a Zselic gyönyörű dombjai között halad, halastavak, erdők, ősbükkös mellett megy el a végállomásáig, Sasrétig. Amely korábban viszont Sásrét néven volt ismert, de a legenda szerint a sas szót sokkal előkelőbbnek tartották a helyiek a sás helyett, így lekopott ékezettel a nemes ragadozómadár nevével vált ismertté a Baranya – Somogy határán található természetvédelmi terület. Sasréten vadászkastély és erdei iskola is van; és itt található célállomásunk is, a gyönyörű többszáz éves ősbükkös. Az ősbükkös nevet a Biedermannoktól kapta a terület, akik már az akkor öreg fák tiszteletére telepítettek erdőt köréjük.
A túra kellett mindannyiunknak, hiányzott már nagyon! Jó volt kiszabadulni a hétköznapi – érettségi stresszből. A hétvégi kiruccanásunk ismét informatív volt, hamisíthatatlan „túraklubbos” hangulatban telt, szülőkkel, barátokkal együtt. Örültünk egymásnak, beszélgettünk, nevettünk, kipróbáltuk a hajtányt, kiállítást néztünk meg a környék történelméből. Csodálva néztük meg az erdészek, vadászok kutyás bemutatóit csodálatosan okos négylábú barátaikkal. Forrásvízből ittunk, az Almaforrásból, amely a környéken található állat- és növényvilág vízellátásért felel. Barangoltunk és el is tévedtünk a csodaszarvas tanösvényen (ilyen sem volt a történelemben eddig velünk, ha Máté ott volt) és ámulva néztük a többszáz éves bükköket. Körbeálltuk a kis siklót, megvédve terelni próbáltuk az útról.
Kedves zenésztársammal, „fogadott csoporttársunkkal”, a Könyvespolc dobosával Tomival, olyan fontos kérdéseket is sikerült (majdnem) tisztázni, mint, Zorántól az Adj valamit című dalt vagy a „Nekem nem elég” című opust dolgozza-e fel a zenekarunk legközelebbi projektjében.
S hogy melyik szöveg jobb? szavazásra bocsátom — döntsétek el ti! Nekünk a túra alatt sem sikerült…
„Adj az örömből, mely annyi csak, hogy te is célba jutsz” – a szombati túránk bővelkedett örömben jó volt megélni a csapattal.
„Nekem nem elég a mosoly, nekem nem elég a csend, nekem csak az elég, ha nyugalmat jelent” – tökéletes belső békével tértünk haza mindannyian. Várjuk a következőt!
Kirándulásunk képes beszámolója a galériában található.
Sipos Levente
