A koponyámon innen, a sarkkörön túl – 3. rész
A koponyámon innen, a sarkkörön túl
Élménybeszámoló Norvégiából
3. rész
Október – új országok, régi emberek
Októberre estek az úgynevezett olvasóhetek, ezért Almu, spanyol lakótársam oldalán, a telefonomon a kötelező irodalommal, a hátamon pedig egy kis hátizsákkal elindultam a tűz és jég országába – Izlandra. A repülőjegyen kívül sok konkrétumot nem tudtunk, csak azt, hogy majd valahogy lesz, és hogy a legnagyobb vágyunk szerint (most már büszkén írok róla, mert filmbeillően szerencsések voltunk) megpróbáljuk végigstoppolni a déli partot.
Izland autentikusan várt, mikor odaértünk: hatalmas szél, hóvihar és jég mindenhol. Az utakat lezárták az 1-es főúton kívül – a helyzet nem volt biztató. Almuval így a belvárosba mentünk, és a mostoha időjárás miatt beltéri programokra szorultunk: meglátogattuk a világ egyik legfurcsább múzeumát, az Izlandi Falloszmúzeumot. Ez a múzeum valaha viccnek indult, ugyanis az alapítója gyakran kapott a farmer barátaitól különböző állatoktól származó nemzőszerveket, mintegy cukkolásként, viszont a viccből hamar komoly gyűjtemény lett, mára pedig egy teljes múzeum ad otthont az izlandi állatvilág legnemesebb darabjainak. Aznap a menedékünk ennek a múzeumnak a bisztrója volt, ahol teljes kétségbeesésben próbáltuk újratervezni az utunkat így, hogy megbénult az ország a hirtelen jött hóvihartól. A szállásunk aznap egy magyar család padlóján volt, akik kedvesen befogadtak minket. A séta nem jöhetett szóba – amikor ítéletidőt emlegetek itt, akkor az valóban ítéletidő… nekünk. Az ottani embereknek csupán egy vihar, „volt már rosszabb is” meg „amíg a tető megvan, addig minden rendben”. Az építészetük hitvallása is ez: minden robusztus, erős, és áramvonalas, hogy a gyakran 200 méter / szekundumos (!!!) szelet is kibírják az épületek. A legtöbb ház – főleg az déli partszakaszon – így is alig lóg ki a földből, az istállókat és raktárakat pedig egyenesen a sziklákba vésik bele, hogy ne álljon a szél útjába. Az egyetlen magas épület a reykjavíki főtéren álló templom – bár ez is inkább emlékeztet egy hajóorra vagy egy középkori bástyára. A zord időjárást sok-sok színes fallal és útfestménnyel próbálják kompenzálni. Meglepő volt a kontraszt – míg otthon a kék éghez és a szürke házakhoz voltam szokva, itt kifordult a világ, és a mindig szürke éghez színes házak és színes járdák párosultak.
De most vissza hozzánk, a két kétségbeesett egyetemistához, akik a péniszmúzeum bisztrójában próbálták kitalálni, hogyan tovább: a hideg nem zavart volna minket, nagyon jó felszerelésünk volt, de ha le vannak zárva az utak, stoppolni felesleges. Szerencsénk volt, többek között az izlandiak vendégszeretete miatt, mert végül egy órányi kérdezősködés és beszélgetés után egy kirándulásra való meghívással gazdagabban indultunk el a (mint utólag kiderült, nem túl kényelmes) padlónk irányába.
Izland híres a geotermikus erejéről, a sziget földkérge vulkánokkal és gejzírekkel, a felszíne pedig forróvízű folyókkal és termálvizes tavakkal van teletűzdelve, így természetes volt, hogy meglátogattuk a 21.-ik századi világ 20 csodája között is szerepelő Kék Lagúnát. Egy sokhévíznyi nagyságú, sós, opálosan kék forróvizű tóban találtuk magunkat, agyagos arcpakolással az arcunkon és hópihékkel a hajunkban. Későn értünk haza, a padló pedig kényelmesebbnek bizonyult.
Izland olyan, mintha az univerzum óriásai sok idegen bolygót összegyúrtak volna, majd véletlenül a Földre ejtették annak egy darabját. Feketehomokú sivatagok, zöldben robogó, szivárványos vízesések, pasztellszínű napfelkelték, türkizkék fjordok és még türkizebb jéghegyek és foltos Pinto lovakra emlékeztető havas hegyek váltották egymást újra és újra. Ott, akkor már nem volt meglepő a sok legenda tündérekről, törpökről, trollokról, hiszen minden ott volt körülöttünk, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy mohatündérek laknak a Skógafoss vízesés mögött – beleszőttem hát az én történetemet is Izland bőrébe.
Eljutottunk a Katla jégbarlanghoz is, ami egy vulkán alatt lévő, télen-nyáron gleccser által hűtött jégbarlang volt. A jég robosztus, végtelen ereje és kékje mindenkit elnémított – mi csak álltunk, apró pontok az idő síkján, és apró gyermekek voltunk a gleccser sokezer éves falai előtt. A jégben vulkánkitörések hamujából maradt sávok jelezték, hogyan mocorgott a föld – pontosan úgy, mint a fák évgyűrűi. Mennyire hasonló a világ! Mi pedig álltunk, és próbáltuk felfogni azt a hatalmas elemi erőt, ami mozgatja az univerzumot – ilyenkor jön rá igazán az ember, mennyire alábecsülik a természet erejét. És idejét! A jég legalsó rétegei már rég ott voltak, mikor vikingek léptek (pontosabban Vörös Erik apja) Izland partjaira.
Aznap Víkben szálltunk meg, egy jógára és egyéb összejövetelekre használt raktárépületben, amit az ottani lengyel közösség ajánlott fel nekünk – zuhanyzó és ágy nem volt, de védve voltunk a széltől és hidegtől, ez pedig elég volt. Gázon vizet forraltunk, levest főztünk meg teát, és – ekkor már hárman, miután egy José nevű kalandor is csatlakozott hozzánk (és többször még többen, mikor az ottaniak is átjöttek, örülve az új arcoknak) – beszélgettünk. Mindennél jobban estek ezek a közös étkezések.
Másnap újra útnak indultunk, és egészen a Gyémántpartig jutottunk – ez egy tengeröböl, amibe egy újabb gleccser csúszik bele szép lassan, és a gleccserről levált kisebb (sokszor sokkal nagyobb) jégdarabok miatt a part úgy néz ki, mintha apró gyémántokkal lenne teleszórva. Az idővel szerencsénk volt, bár a 20m/s szélben (mi ez a 200-hoz képest!) is alig tudtunk állni, és a kocsit is sokszor rázta, de ragyogott a nap, és teljes pompájában láthattuk Izland egyik leglátogatottabb látványosságát. Szerencsére október közepe-vége felé már nagyon kevesen járnak erre (meg úgy amúgy az egész szigeten), ezért viszonylag természetes fényében láthattuk a legtöbb természeti csodát.
Elmentünk még a Yoda barlangba is, ami tényleg úgy nézett ki (főleg belülről kifelé nézve) mint Yoda a Star Warsból. Újabb ezerarcú kilométereket tettünk meg: kanyonok, szurdokok, vízesések, újabb feketehomokú sivatagok – egyik pillanatban a zöldben jártunk, a másikban kihűlt láván gyalogoltunk, aztán eláztunk egy vízesés mellett. Minden perc új meglepetéseket tartogatott és minden pillanatban új arcát mutatta a sziget. Egy dolog volt állandó: az alázat, amit az ember érzett a hatalmas elemi erők körül. A hullámok erőszakosak voltak és veszélyesek – egyik pillanatban még a víz mélyén lapultak, a másikban pedig kilőttek, belekapaszkodtak az ember lábába és húzták befelé a tenger gyomra felé. A szél görgette a sátrakat, kabátokat, táblákat, a sötétség pedig egyik pillanatról a másikra érkezett – és ezek közepette, ott, akkor, úgy éreztem, hogy ez az élet; érezni, hogy fázok, nekifeküdni a szélnek, ami megtart, kitörölni a vulkánok porát a szememből, és tisztelni, tisztelni, mélységesen tisztelni a földet.
A következő napon a kegyetlen időből tündérmese lett, és egy vízesés mellett ebédeltünk. A nap újra kisütött, kövér szivárványt húzva fölénk. Ebéd után elsétáltunk egészen a vízesésig, mögé is osontunk, és a lezúduló víz dübörgése elnyomta a hangunkat, de elég volt, hogy láttuk egymáson, hogy mennyire nevetünk. José végül Selfossig vitt minket, ahol fagyiztunk (Izland nagyon híres a fagyijáról, ezért kegyetlenség lett volna kihagyni még a mostoha időben is) majd elbúcsúztunk. José visszament dolgozni, mi pedig folytattuk a kalandunkat.
Írni azért is jó, mert sok emberrel ismerkedünk meg általa – így történt az ausztrál Konraddal is, akivel az interneten „találkoztam” az írás révén. Én szerettem írni, ő pedig szeretett olvasni – így lettünk ismerősök, levelezés útján, majd mikor megtudta, hogy Izlandra megyünk, a legnagyobb meglepetéssel szolgált: van egy farmja Izlandon, ahol él és dolgozik. A következő két napot nála töltöttük, ahol rengeteg helyivel találkoztunk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Reggelente bevitt minket a városba, ahonnan stoppal jártuk be a környéket, majd este összeszedett minket. Így eljutottunk Bahamakék vízesésekhez, robbanó gejzírekhez, vulkánhagyta kráterekhez és forróvízű folyókhoz, ahol végül meg is mártóztunk az esőben.
Sajnos a napok hamar szaladtak, és hirtelen újra Selfossban találtuk magunkat, ahol a szakadó esőben stoppoltunk Reykjavík felé. Szerencsére viszonylag hamar felvettek minket – egy fiatal házaspár, a férj az angol légierő pilótája volt. Az utolsó éjszakánkat egy diákszálláson töltöttük, ahova izlandi egyetemisták hívtak meg minket. Az utolsó esténket újra a fővárosban töltöttük, ahol még több emberrel találkoztunk: izlandi bokszolók, norvég katonák éppen izlandi gyakorlaton, spanyol cserediákok, lengyel pékek és mi, az egyetemisták, akiknek sikerült elstoppolniuk a Gyémántstrandig (mindenki meglepődött, mikor elmondtuk – főleg azok, akik
az indulásunk előtt leszögezték, hogy ez lehetetlen).
Nyolc sorsfordító nappal a hátunk mögött, térdig sárosan néztük Izland színes mozaikjait, akkor már a repülőről. Szinte soha nem beszéltünk az utazásunkról Almuval – furcsa szerződés volt ez köztünk, mert amik ott megestek velünk, azok össze nem foglalhatók, és biztosan kinevetne, ha látná ezt a sovány beszámolót, ahol diplomatikusan kikerülöm, hogy mennyire mélyen,
atomjaimban változtatott meg ez az utazás.
(itt megjegyezném, hogy a világ egyik legdrágább országában sikerült összehozunk életünk egyik legolcsóbb nyaralását, mert a stoppolás és a sok-sok kedves ember miatt egyszer sem kellett buszjegyre vagy szállásra költenünk! Hihetetlen hálánk!).
Tromsøben eközben leesett az első hó, és fehéren hajoltak meg a fák ágai. Ekkor már igazán sötét volt, alig néhány órára jött fel a nap, mi pedig az időnk nagy részét a könyvtárban töltöttük, (ahol melegebb volt, mint a Faházunkban) és beadandót írtunk meg tanultunk a közelgő vizsgákra. Végeztem a kísérleteimmel, amik nagy sikert arattak a többiek körében, és mindeközben észre sem vettem, hogy átcsúsztunk a novemberi hideg, zsíros sötétségbe.
Honlap folytatjuk….
Járay Bianka, Pécs 2-es csoport, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, végzős anglisztika szakos hallgató