Eliza Zorzetto – AIESEC önkéntes Olaszországból

Elisanak hívnak, 22 éves vagyok, egy kis városban élek Velencétől nem messze. Harmadéves orosz-angol nyelvszakos egyetemista vagyok. Mindig érdekeltek a nyelvek és boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozhatok. Szüleim megadták azt a lehetőséget nekem, hogy velük együtt utazzak. Majd a későbbiekben önállóan, külföldi nyelvtanfolyamokon bővítsem tudásom. Ezen keresztül nőtt bennem a vágy más kultúrák megismerésére és megértése.

Ez motivált arra, hogy megpályázzam a Csányi Alapítványnál tölthető 6 hetes gyakorlati lehetőséget. Nagyon nagy öröm volt, amikor megtudtam, hogy elfogadtak és hamarosan megkezdhetem az önkéntes munkát a Közösségi Házakban.

Vonzódom a Kelet-európai országokhoz, amint említettem orosz nyelvet is tanulok, ezért a szláv nyelveket beszélő embereket nagyon szeretem. Magyarország különleges számomra, hiszen teljesen más a kultúrája, mások a szokásai és a nyelvhasználata – ez is nagyon motivál arra, hogy felfedezzem ennek a csodás országnak a titkait. Csodálom a Csányi Alapítvány programját, amit egyedülállónak tarok, hiszen nehézsorsú gyerekeket segít ahhoz hozzá, hogy mélyítsék tudásukat, megvethessék lábukat és ezt hosszú évekig teszi!

Fantasztikus lehetőségnek tartom, hogy befogad az Alapítvány: szeretném a lehető legtöbbet kihozni ebből a hat hétből. Szeretnék a gyerekeknek tudást, időt, ismeretet adni nekik, hiszen ezek örök értékek! Igyekszem hozzájárulni, hogy fejlődjön az angoltudásuk és bízom benne, hogy el tudom érni, hogy annyit beszéljenek velem, amennyit csak lehet. Csodás lesz megtapasztalni a csapatmunkát velük és látni, hogy azok a leckék és foglalkozások, amiket készítettem, és amin keresztül meg szeretném mutatni nekik országomat, hogyan formálják majd gondolkodásukat a világról. Sok mindennel készültem, kis meglepetésekkel, tipikus ételekkel, velencei életképekkel, játékokkal és feladatokkal

Magamról még mit is mondhatnék: nyitott vagyok a jóra és az újra, kiegyensúlyozottnak tartom magam. Abban, hogy ilyen személyiség lettem sokat számított az a tény, hogy rengeteget utaztam és sok emberrel találkoztam. A magyarországi út ahhoz is hozzá fog segíteni, hogy fejlődjek és jobb ember legyek. Bízom abban, hogy szeretettel fognak gondolni rám a fiatalok, amikor eljön majd a búcsú ideje.

Alig várom, hogy részese lehessek ennek a projektnek!

Búcsúzom – ELISA ZORZETTO

Mindössze 22 éves vagyok. Mindig bennem volt a vágy, hogy utazzak és megismerjem a körülöttem élő országok kultúráját. Soha sem úgy valósítottam ezt meg, hogy pár napot töltök ott, hanem mindig úgy igyekeztem alakítani, hogy valóban ott élhessek huzamosabb ideig és a szerzett tapasztalataim alapján formálhassak véleményt az adott országról. Amint hallottam az AIESEC-ről, rögtön kaptam a lehetőségen. A Velencei Egyetem nyelvi karának szláv szakán folytatom tanulmányaimat. Amikor visszaigazolta az Alapítvány, hogy önkéntes szolgálatot vállalhatok, olyan boldogság öntött el, hiszen Magyarország tökéletes helyen volt körbevéve azokkal az országokkal, ahol szláv nyelvet beszélnek. Nagyon vicces volt, mert amikor először hallottam beszélni a magyarokat, hangzásban kicsit a németre és a japánra hasonlított. Olyan volt, mint egy szimfónia, ami sajátos dallamával összeköti Európát Ázsiával.

Ez az önkéntes szolgálat egy igazi álom volt a számomra, a nyelvek iránti szenvedélyem, a gyerekek szeretete és tisztelete, az emberekkel való kapcsolatfelvétel mind-mind új lehetőségeket rejtett magában. Magamat inkább egy megfigyelőnek tartottam, mintsem hangadónak, inkább szerettek hallgatni, mint a figyelem központjában lenni. Az világos volt mindig is számomra, hogy ezen dolgoznom kell és meg kell tanulnom nyitni kifelé. Az Alapítványban eltöltött idő alatt magam is olyan csodálatos fejlődésen mentem keresztül. Nap-nap után a gyerekkel való kapcsolattartás, a foglalkozás, az a rengeteg csodás ember, aki körülvett észrevétlenül formálta ki bennem a jót. Olyan kiváltság megtapasztalni, hogy a másokért való szolgálat, az odafigyelés a velük való törődés, megszépít, feltölt, és nem tudom hogyan, de fejleszt és befogadóvá tesz. Ennek az ajándékát most érzem csak igazán, amikor vége szakadt az ittlétemnek és más emberek vesznek körül.

Azért választottam a Csányi Alapítványt, mert az Alapítvány missziója számomra a feltétel nélküli szeretetet jelenti és nemcsak az ország polgárai számára példaértékű, hanem az embereknek általában. Bárcsak minden országban lehetne legalább egy ilyen alapítvány. Az, hogy a szükséget szenvedő tehetségeknek segítő kezet nyújt az élet minden területén, és ezt teszi olyan formában, hogy azok a lehető legjobbat tudják kihozni magukból – ez tiszteletreméltó. A jövő nemzedékéért tesz a legjobb, leghatékonyabb eszközökkel egyedülálló lehetőséget biztosítva a bekerülők számára. Nem csak a fejlesztő órákra gondolok (és ez lehet bármilyen tantárgy, amire a gyermeknek szüksége van!), hanem a sportolási lehetőségekre, a számtalan jól átgondolt, rendszerszerűen felépített szabadidős programokra, kirándulásokra, a 18 elkötelezett mentorra és a számtalan lehetőségre, ami biztosított a tanulók részére – és cserébe csak azt kérik, hogy a legjobb tanulmányi eredményt érjék el.

Hogy miért vágtam bele? Mert megtisztelő egy ilyen projekt részesének lenni. Jó volt átadnom a tudásomat egy olyan Alapítványba, ahol a tudás érték. Bízom benne, hogy sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy fejlődjön a gyerekek nyelvtudása és kreativitása. Tanítani jöttem, de ők tanítottak engem meg sok mindenre.

Az ittlétem alatt 3 Közösségi Házat látogattam meg: Pécsett, Nagybajomban és Jászberényben voltam. Magyarországot három különböző szempontból sikerült megtapasztalnom: nagyváros, kisváros, vidék. Más háttér más mondanivaló. Két hetente kellett váltanom. Azt gondoltam az elején, hogy ez a hirtelen váltás nehéz lesz, de az Alapítványban dolgozóktól felém is olyan sok törődés, szeretet és figyelem áradt, hogy probléma nélkül sikerült mindenhova beilleszkednem alkalmazkodva az új helyzetekhez és környezethez. Nehéz szavakba foglalnom azt az odaadó munkát, amit tapasztaltam a mentoroktól, akik mindig a gyerekek és a család szolgálatában álltak kellő bölcsességgel és tisztánlátással. A gyerekekkel kialakult kapcsolatom sokkal több volt az ismeretségnél sok helyen barátsággá nőtte ki magát. Nem volt olyan gyerek, aki ne mutatott volna őszinte érdeklődést az országom iránt vagy irányomba. Nyitottak, lelkesek voltak, a kisebbekkel nehezebb volt kommunikálni a nyelvi akadályok miatt, de szeretetüket öleléssel és puszival fejezték ki.

Hatalmas élmény volt megtapasztalni, hogy ezek a gyerekek a hátterük ellenére mindig udvariasak, mosolygósak, kedvesek, pozitívak voltak, igazi energia bomba csomag. Az a mód, ahogy az érzéseiket kifejezésre jutatták nagyon megragadott. A legkisebbek rajzokat és írásokat készítettek, magyarul tanítottak, megosztották az otthonról hozott sütijüket. Ha nem tudtak valamit feltalálták magukat és elmutogatták – különösen szerencsés egybeesés, hogy mi olaszok ezt a műfajt jól bírjuk, és gyakran alkalmazzuk. Az idősebben úgy fejezték ki szeretetüket, hogy bevontak a csoportba, beszélgetést kezdeményeztek, sok közös tevékenységet szerveztek, hogy élményeink legyenek, mindez egy csodálatos barátság kezdete lett sok esetben!

Mielőtt Magyarországra jöttem úgy gondoltam, hogy a magyarok olyanok, mint a szláv népek: visszafogottak, hidegek, néha nyers modorúak. Amit mindenképpen megtanultam ebből a tanulmányútból az az, hogy NE gondolkodjak SZTEREOTÍPIÁKBAN. Teljesen megváltozott a véleményem, hiszen az Alapítványban olyan csodálatos emberek között éltem, aki készek voltak minden körülmény között segíteni, a váratlan helyzetekben mindig keresték a megoldást és rövid időn belül meg is találták. Megtanították, hogy mi is a valódi család fogalma, hogy mennyivel több is az, mint amit egy átlagember erről gondol. Megtanították, hogy mennyire fontos, hogy kik vesznek körül és velük milyen minőségű kapcsolatokat ápolsz. Itt az Alapítványban én a második családomra találtam.

Százszor is megköszönhetném azoknak, akik a mindennapjaimat itt terelgették, de akkor sem tudnám eléggé megköszönni, mindazt, amit kaptam. A mentorok igaz szülők és barátok voltak egy személyben. Számos feladatuk mellett mindig volt kedves szavuk, türelmük, figyelmük rám is. Csak remélhetem, hogy ez alatt a hat hét alatt segíthettem őket, ha másként nem akkor azáltal, hogy a gyerekekkel beszélgettem fejlesztve őket. Igyekeztem átadni, hogy nem az a fontos, hogy hol élünk, hanem az hogy kik vagyunk és milyen belső értékeink vannak. Megosztottam velük, hogy mennyire fontos a csapatmunka és hogy az a tény hogy mások vagyunk nem határt szab, hanem szélesre tárja a lehetőségek kapuját. Biztos helyen lesznek náluk ezek a kijelentések, mert a gyerekek az Alapítványban korosztályuknál sokkal érettebbek és nagyobb a felelősségérzetük. Hiszem, hogy az itt támogatott gyerekek el fogják érni az álmaikat!

Letelt az időm, de vissza fogok egy napon jönni, hogy mindenkivel találkozhassak ismét. Minden ízében kihívás volt ez a hat hét a számomra, de teljes elégedettséggel, feltöltekezve indulok haza, mint aki teljesítette a kihívást. Hatalmas KÖSZÖNET mindenért.

Arrivederci!
Elisa Zorzetto AIESEC önkéntes Olaszországból

Dátum

2017. 03. 22.

Kategória

Önkéntes