A Cannes-i Filmfesztiválon jártam
Három nagy presztízzsel bíró filmfesztivál és ebből kifolyólag három igazán elismert filmes díj létezik a világon: az Arany Oroszlánt a világ legrégebbi filmszemléjén, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon adják át, az Arany Medvét a Berlinálén osztják ki, az Arany Pálma, amit sokan a legrangosabb filmes díjnak tekintenek pedig a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíja. Talán ez is a legrangosabb mindhárom közül, hiszen az utóbbi években egyfajta mini-Hollywood jött itt össze, egymást érik a világsztárok a tengerparti város hoteljeiben és légterében. Direkt nem azt írtam, hogy a “tengerparti város utcáin” hiszen akkor konkrétan megbénulna az élet, hogy ha mondjuk Johnny Depp akár már kitenné a lábát a hotel ajtaján egy hétköznap este. Így a világsztárok leginkább a több csillagos hotelszobák és a magán jachtok között közlekednek helikopterrel vagy elsötétített ablakú luxus terepjárókkal. Én már csak tudom, mert nap mint nap tapasztaltam május második hetében ezt, hiszen egy óriási megtiszteltetést ért engem azzal, hogy filmrendező mesterszakos hallgatóként akkreditációt kaptam az eseményre. Az egész azzal az elhatározással kezdődött, hogy a filmfesztivál vezetősége Európa legtöbb filmes egyetemének a diákjainak pár darab belépőt biztosított a filmes seregszemlére. Így kezdődött, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem végzős Dokumentumfilm-rendező mesterszakos hallgatójaként négy évfolyamtársammal együtt bevehettük a Francia Riviérát.
Egy gyors Budapest-Nizza repülőút és egy ülőhely nélküli Nizza-Cannes vonat út után érkeztünk meg Európa legzsúfoltabb városába – legalábbis akkor mi ezt éreztük, mikor a több tíz kilós csomagokkal kellett elsétálnunk a szállásig a fesztiválozókkal megtelt utakon. Miután elfoglaltuk a szállásunkat a városközponthoz közel, elindultunk terepszemlézni mi is fog ránk várni az elkövetkező egy hétben. Nagy kultúrsokk nem ért minket, de már az első pillanattól láttuk, hogy ez a város együtt lélegzik a fesztivállal, este mindenki öltönyben, zakóban, estélyiben sétált a tengerparttal párhuzamos sétálós, korzós részen, a fesztivál palota közelében. Éreztük, hogy jó helyen vagyunk és alig vártuk, hogy másnap átvéve az akkreditációs kártyát mi is bevessük magunkat a sűrűjébe.
Cannes egy nagyon sűrűn lakott hely, a közlekedés egy káosz volt, de sosem volt senki ideges az utakon, hiszen a francia riviéra életérzése sosem engedi az embereknek, hogy felbosszantsák magukat. Embertömegek a járdán, a lezárt tengerparttal párhuzamos szervízúton és természetesen a tengerparti sétányon is. Az emberek kiöltözve szmokingba, öltönybe vagy inkább estélyibe még nappal is, hiszen így tisztelik meg a premier filmek vetítését és a versenyben lévő filmekét is. Mindennap két versenyfilm volt premieren, nekünk is lehetőségünk nyílt megtekinteni francia, olasz és amerikai alkotásokat. Az egyik olasz filmben, az “A Brighter Tomorrow-ban” még Anger Zsolt is szerepelt és mondott pár mondatot magyarul is. Sajnos Wes Anderson legújabb filmjére nem sikerült bejutni de így is voltak olyan filmek amik pozitív meglepetést okoztak nekünk. Például hajnali negyed egykor két film is kezdődött két egymást követő nap, az egyik bollywoodi film a “Kennedy”, amiben állítólag a legjobb indiai színészek játszottak. Ez a nagy teremeben volt, ami több ezer fős és tériszonyosoknak nem ajánlott mert meredek és mint egy stadion nagyon sokan beférnek. Először nekünk volt lehetőségünk felmenni a vörös szőnyegen. (De csak a szélén mert középen az alkotók mentek.) Miután elfoglaltuk helyünket, a nagyvásznon élőben lehetett követni a filmkészítők és a színészek vörös szőnyeges bevonulását, ahogy belépnek a terembe és hangos ovációval fogadja őket mindenki. A film egy akció-thriller volt és eléggé brutális is, nem hiába a Midnight Madness programba vetítették. Szintén ebben az időpontban de a következő éjjel mutatták be Robert Rodriguez legújabb ámokfutását, a „Hypnotize-ot.” Sajnos csak Rodriguez vonult be a moziterembe, a főszereplő Ben Affleck nem volt a városban. Számomra a film egy erős közepes volt, az alapötlet csak félig volt kreatív.
Láttunk diákfilmeket, ennek a versenynek az elnöke Enyedi Ildikó volt. Nem beszéltünk ott a helyszínen vele személyesen, de láttuk őt, viszont beszélgettünk Buda Flóra Annával, a rövidfilmes Arany Pálma magyar győztesével a Nemzeti Filmintézet sátrában. Akkor még nem tudtuk, hogy ő fog nyerni, de megtudtuk, hogy a filmje nagyon személyes így rögtön kíváncsiak lettünk rá. Ezek a sátrak amúgy a különböző országok filmintézeteinek sátrai voltak, ahol értékes kapcsolatokhoz lehetett jutni ha az ember jó időben van ott. (Én csak pár kiadványhoz jutottam, de mindennek kell örülni. 🙂 )
Voltak klasszikus filmek is, én az 1966-os “ES” címűt néztem meg. Nagyon meglepődtem, hiszen a németekre nem jellemző a franciás könnyedség, ez a film pedig franciákat meghazudtoló módon hozza az ‘60-as évek francia új hullám hangulatát, mintha nem is egy precíz német filmet látnánk. Ezt a filmet mindenkinek ajánlani tudom.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért a tengerparton is időztünk nem csak a moziteremben, hiszen első alkalommal voltunk Cannes-ban, és úgy gondoltuk, hogy meg kell tapasztalni mindent. Az élmények sora rengeteg; csak párat említve közülük, mint például az esti tengerparti különös tematikájú, de a fesztivál hivatalos partiján begyűjtött névjegykártyák, a jéghideg Földközi-tenger, Schumacher Vandával és Jázmin Viktóriával való összefutás, a fesztivál végi gigantikus tűzijáték, és a monacói nagydíj. Szombaton elmentem az egy órás vonatútra lévő Monacóba, hogy megnézzem milyen az élet a városban az időmérő alatt. Nem vettem jegyet, így nem mehettem be jobban a városba, aztán hirtelen kinyitották a kapukat és szabad volt a járás. Bár a lelátók eltakarták a kilátást, sikerült egy helyet találnom, ahol öt méterre mentek el tőlem a kocsik és egy panoráma terasz üvegfalán keresztül néztem, ahogy a rajt-cél egyenesben elhaladnak Verstappenék előttem. Ez aztán tényleg nagy élmény volt.
Visszatérve Cannes-ra, az utolsó film, amit láttam az az Elemi volt, a fesztivál záró filmje, a legújabb Pixar film. A Pixar filmjei nagyon mélyek, emiatt szeretem őket, de ez egy nagy csalódás volt. Unalmas és logikai bakiktól hemzsegő volt az egész. A vetítés után azonnal kirohantam teremből, aztán másnap olvasom, hogy öt perces álló tapsról maradtam le, az egészet nem értettem. Egy rossz filmmel lett vége, de az egy hét, az az élmény, amit ott töltöttem örökre pozitív emlékképként fog bevésődni a fejembe.
Vig Dávid, Jászság 2-es csoport, SZFE Dokumentumfilm-rendező mesterszak