Soha többé!
Egy hetet töltöttem el Németországban ( 2015. április 22-28.), mivel középiskolám a pécsi Janus Pannonius Gimnázium tanárai úgy döntöttek, hogy tagja lehetek annak az egyedüli magyar csapatnak, aki részt vehet a Csányi Alapítvány támogatásával egy történelmi fontosságú több napos eseményen.
Hazatérve rengeteg új ismerettel, emlékkel és érzéssel is gazdagodtam. A tábor, amiben részt vettem, a Flossenbürg-i Koncentrációs Tábor felszabadításának 70. évfordulójára rendezett ünnepség köré épült fel. Célja az volt, hogy a mai fiatalság is megismerhesse a múlt e részét és betekintést nyerjen a tábori életbe, valamint az ott élők küzdelmeibe. A tábor első felében Flossenbürgben, a hajdani koncentrációs tábor területén tartózkodtunk a legtöbbet, ahol sok program várt ránk. Körbejártuk a tábort idegenvezetéssel és végighallgattuk, hogy a mai üres területek miként szolgáltak a II. Világháború idején. Ahol ma már csak üres zöld helyeket láttunk, azok akkor barakkok voltak, melyben emberek százai szenvedtek és haltak is meg. A kapu, amelyen mi csak átsétáltunk akkor a teljes bezártság jelképe volt a rabok számára. Habár kint volt a tábla a jól ismert felirattal „Arbeit macht frei”, maguk a rabok is tudták, hogy a szabadulásra kevés az esély. A sok történetet olykor szívbemarkoló volt hallgatni, de mégis felemelő a tudat, hogy, mi fiatalok ezáltal tehetünk többet azért, hogy ez soha ne történhessen meg újra. Több napon keresztül hosszabb időt tölthettünk el a túlélőkkel, akik anno ebben a táborban éltek, azonban az amerikai felszabadítás által kikerültek és saját életüket élhették. Sokat meséltek nekünk a bent eltöltött napjaikról és arról, hogy hogyan folytatták életüket a felszabadítás után. Az egyik bácsi oda is jött a magyar csapathoz vacsora alatt és annyit mondott magyarul „kicsi kenyér”, „kicsi krumpli”. Örömteli volt, hogy próbált hozzánk szólni és törődött azzal, hogy ez a mi anyanyelvünk. Azonban szívszorító is volt, hiszen a bácsi valószínűleg a táborban ezeket a szavakat hallhatta nap, mint nap a magyar raboktól. Emellett rengeteg emléket ismerhettünk meg általa és teljes belátást nyerhettünk a táborban való életről. A legtöbbet hangsúlyozott kijelentés azonban két szó volt a rabok által „soha többé”! Hiszen egy ilyen eseménynek soha nem szabad újra megtörténnie, és ők azért mesélnek most nekünk, hogy ne is történhessen. A másik oka az volt az ottlétünknek, hogy különféle nemzetiségű fiatalokkal is megismerkedhessünk. 7 ország képviselte magát: Olaszország, Németország, Ukrajna, Fehéroroszország, Izrael, Lengyelország és Magyarország. A csapat így kifejezetten vegyes volt. Ismereteinket internacionális csapatokban gazdagíthattuk és emellett új barátokra és kapcsolatokra is szert tehettünk. A 70. évfordulót lezáró gálán képviselhettük országunkat egy beszéd elmondásának keretében és emellett a táborban állított sírhely megkoszorúzásával. Hihetetlenül felemelő érzés volt az országunk és más országok egykoron itt szenvedő polgárai előtt leróni tiszteletünket. megható volt a még ma is élő rabok szemében látni az örömet, hogy van, aki most már törődik a múltjukkal, hogy most már van, aki ez ellen tesz. Összegzésként két szó melyet a korábbi rabok szájából is sokat hallhattunk, és ami meghatározta a táborozásunk lényegét: SOHA TÖBBÉ!
Bogdán Dóra, Pécs 2 csoport